3. fejezet

A nap sugarai lassan, de biztosan törtek maguknak utat a hófelhők mögötti szürke égen, ahogy Eric toporogva állt a bázis ajtaja előtt, kezében egy műanyagpohárnyi kávéval. Esetlenül emelte szinte kékülő szájához a cigarettáját, és mélyen beleszívott.
Néhány óra múlva elméletileg hazaindulhatnak ebből a fagyos pokolból.
A Heavy Soul legénysége boldogan fütyörészve pakolta tele a kutatóhajót a raktárban tárolt dolgokkal- leginkább különböző konzervekkel, és száraz élelemmel.
Ahogy jelentették a Szárazföldi Központba az eseményeket, azonnal hazarendelték őket, a kutatás teljes anyagával, és természetesen Ellievel együtt. Szerencsére Andrew kiharcolta, hogy továbbra is ő vezethesse a vizsgálatokat, valamint azt is, hogy egyelőre ne hozzák nyilvánosságra a felfedezést. Ericet az egyik fő emberévé tette, mivel unokaöccse elvárta, hogy mindenről pontos tájékoztatást kapjon.
A délutáni órákban a kutatóhajó eltávolodott a partról, és nyugodt büszkeséggel szelte a habokat, mígnem egy idő után eltűnt a horizonton. Ez azt jelentette, hogy hamarosan a tudományos-részleghez tartozók helikoptere is felszállhat. Utoljára leellenőrizték a bázist, majd beszálltak a hatalmas gépbe, aminek fedélzetén már Ellie is kábultan feküdt egy koporsószerű burában. Eric úgy döntött, hogy mellette utazik majd; továbbra is szimpatikusnak találta a lányt, bár nem sok alkalmuk volt kommunikálni eddig egymással.
Andrew elképzelései szerint a szirént a szárazföldön különböző gépekre csatlakoztatják, és megpróbálják átállítani az agyi hullámait, valamint betáplálják a szükséges információkat, mint például a nyelvtudást. Így igazán meg tudják gyorsítani a tanulási folyamatokat, és közlékenyebbé tehetik a lényt is.
Tiszta nyereség.

Eric elbóbiskolt a hosszú út alatt. Szerencsére nem kellett felébrednie semmilyen riadóra, mivel a felhők lassan elúsztak az égről, és viszonylag tiszta időben tudtak repülni. 

Pár óra múlva a gép halkan leszállt az egyik louisville-i felhőkarcoló tetejére. Az alkony már rózsás árnyakkal szegélyezte az eget, és porfelhők kavarták fel az utcák csendjét.

Fekete bakancsok dobbantak a helikopterből kiugró lábakon. A "koporsót" lassan emelték ki a csomaghordozó részből, és igyekeztek minél kevesebb mozgással a már rájuk várakozó liftbe helyezni. Ez alkalommal is a föld alá igyekeztek, mivel az épület tulajdonképp egy irodaházként üzemelt- természetesen eléggé titkos tudományos részleggel, mélyen a föld gyomrában.

Elliet egy előzőhöz hasonló, hipószagú terembe helyezték, egy olyasmi terráriumba, mint amilyet a kifogásakor is kapott. 

Még küldtek egy utolsó üzenetet a Heavy Soulnak, amelyben tudósították őket a sikeres érkezésükről Loisville-be, ám a választ már nem várták meg. Mindenki kimerülten hazaindult.
Eric buszra szállt, amellyel a belváros felé tartott, hogy végre újra láthassa kis garzonját. Eléggé zsúfoltan élt ebben a néhány négyzetméteres lakásban, amely olyan hatást keltett, mintha egy sűrített iroda lenne, amit vízben kell feloldani ahhoz, hogy elnyerje normális méretét. Az egyik falon mennyezetig érő könyvszekrény húzódott végig, melynek egyik polcát az asztallap feletti magasságban kiszerelték, hogy elférjen a monitor, valamint mellette a számítógépház, amely most szinte ki sem látszott a toronyházmagas papírhalmok közül, aminek- Eric szerint- alsóbb rétegeit még az özönvíz előtt helyezte oda, és valószínűleg eredeti ószövetségi írások vannak rajta.
A helyzet nem jobb a lakás többi pontján sem- nemsokkal a házi könyvtár mellett a konyhapult ismeretlen eredetű folyadékoktól ragadt, valamint rajtamaradt egy kistálka, amiben még a kutatócsoport bázisához való indulás előtti reggelije tartózkodott magányosan, várva a halálát. Mivel a piszkos ablaküvegen keresztül szinte folyamatosan érte a Nap, mostanra inkább hasonlított radioaktív plazmára, mint ehető ételre- állapította meg körbesétálva Eric, majd ledobta bőröndjét a garzon közepén álló kanapéra (és egyben ágyára), majd leült az előtte elhelyezkedő szőnyegre, és megbontott egy üveg sört, amit még legalább két másik követett.
Talán meg kellene látogatnia Lilyt, a... jegyesét? Talán bocsánatot kellene kérnie. Talán visszafogadná. Talán. ...
Hirtelen döntött. Hat óra múlt nem sokkal, talán még van egy kis ideje.
Felállt, és feltépte ruhásszekrénye ajtaját, amelyből átláthatatlan porfelhő vágódott hirtelen az arcába. Fulldokló köhögéssel küzdve előtúrt egy fekete inget valahonnan a vállfák labirintusa közül, és egy gyors zuhany után magárakapta.
Mit sem törődve a az elfogyasztott sörökkel autójába pattant, és a kertváros felé hajtott. Útközben megállt, és véletlenszerűen vásárolt egy csokor virágot. Néhány perc vezetés után egy világoskék falú ház előtt parkolt le, és szinte ráfeküdt a csengőre.
Óráknak tűnő másodpercek múlva végre nyílt az ajtó, ám nem a rajta kilépő tizennyolc éves fiúra számított- Robbie, Lily öccse lépkedett a kapu felé.
Eric mindig is tartott tőle. Hatalmas, nyílt szemei szinte átláttak a lelkén, ugyanakkor mérgező érzéseket is elhintettek menet közben- Rob' pszichiáterhez jár, "ön- és közveszélyes cselekedetek gondolatainak elfojtása" érdekében. Ráadásul ő buktatta le Ericet Lily előtt, ám ez csak hab volt a tortán.
-Tudom, hogy illedelmesebb lenne megkérdezni hogy miért jöttél, de azt hiszem, hogy inkább megspórolom magamnak ezt az időt, és annyit mondok: dugd fel magadnak a gazodat, és bújj vissza a patkánylyukadba, seggfej.- mondta kifejezéstelen arccal volt sógora.
-Robbie. Legalább Lilynek szólj.- próbálkozott be Eric, de tudta, hogy szinte lehetetlen küldetésre szánja el magát. Rob soha nem fog neki megbocsátani.
-Ott vannak a kurváid. Nyugodtan elmehetsz hozzájuk is, talán értékelni fogják a törekvéseid, és hangosabbak lesznek néhány decibellel...
-Te egy beteges állat vagy, Robbie Trayed.-mondta, miközben pár lépést hátrált. Kezdte elveszíteni reményeit afelé, hogy újra láthassa Lilyt, ám ekkor újra nyílt az ajtó, és ez alkalommal valóban jegyese lépett ki rajta, vastag plüss fürdőköpenybe burkolózva. Álmosan ásított egyet.
-Szia Eric. Viszlát Eric.- szólt, majd idegesen toporogni kezdett öccse mögött, akinek arcán győzedelmes mosoly suhant át.
-Kérlek, Lily. Legalább egy percet adj.- túrt idegesen a hajába Eric.
-Innen látom, hogy ittál. De legyen. Elveszem a virágot. Holnap visszajöhetsz, ha kijózanodtál, és nem hányod megint tele a szekrényt.
Eric reménykedő arckifejezését látva félmosoly húzódott végig a száján, és csak annyit mondott:
-Vicceltem. Hagyj békén.- mondta, és gyorsan a házuk felé vezető ösvényen indult meg, ám jegyese hirtelen átvetette magát a kerítésen, és ölelő karjaiba vonta.
Tusfürdőjének illata hirtelen öntötte el Lily érzékszerveit, és szinte akaratán kívül visszaölelt.
Nagyot sóhajtott, amikor Eric csuklott egy hatalmasat, és kijelentette, hogy szörnyen fáj a feje. Könyökénél fogva az ajtó felé lökte, majd egy "megvárom amíg jobban lesz" felkiáltással lefektette a kanapéra, és betakarta.
Lassan elaludt. Szuszogásába Lily suttogó hangja keveredett:
-Örülök, hogy hazajöttél, te idióta.

2. fejezet

Eric bágyadtan nyitogatta szemeit az ezüstszürke fémszobában. A feje, és a háta sajgott a kényelmetlen alvástól, és azzal a  bizarr érzéssel kelt fel, hogy valaki figyeli őt. Néhány perc céltalan fetrengés után lassan rájött, hogy továbbra is a "Teremtmény-megfigyelési" szobában van, ahová előző nap rengeteg kérdésével együtt betévedt.
Kaparászást hallott az ajtó felől, ami miatt hirtelen felült, beverve fejét a vizsgálóasztal kemény sarkába. Szitkozódva állt fel, miközben Andrew benyitott a laboratóriumba.
A terrárium felől kuncogás hallatszott.
Ariel (akit Eric szívesebben hívott Ellienek, a gyerekesség elkerülése végett) kezét ajkai előtt tartva gurgulázva nevetett a fiatal tudós ügyetlenségein, akinek az volt az érzése, hogy a lény már nézte őt egy ideje.
Kezet fogott nagybátyjával, miközben lesöpörte sötét farmerjét, és nem túl elegáns, kockás,könyékig feltűrt ingét.
-Jó reggelt.- ebben a két szóban érezhető volt a  nehéz éjjel minden küzdelme, és az ezen felülkerekedő reménykedés is.- Milyen volt... az éjszaka?- Andrew hangja kissé megremegett, valószínűleg ő sem aludt sokat.
-Kissé kényelmetlen- túrt hajába Eric.- Megjöttek már a vérvétel eredményei?- kérdezte miközben felült a vizsgálóasztalra.
-Sajnos még nem, de elméletileg két napon belül meglesznek. Bár a betegségek kitenyésztésére akár heteket is kell várni- húzta el a száját lassan, és ő is helyet foglalt unokaöccse mellett.

-Ez továbbra is hihetetlen.- suttogta amaz.
Mikor már minden figyelmüket a szirénnek szentelték, az hadonászni kezdett. Értetlenül egymásra néztek, majd vissza Elliere. Néhány perc üveges bámulás után Eric törte meg a csendet.
-Mondd csak, Andrew... evett már valamit szerencsétlen, mióta itt van?- kérdezte nagybátyjára sandítva, aki szitkozódva a fejére csapott.
-Mindjárt jövök- mondta, és kidöcögött a nehéz fémajtón.
Unokaöccse is felpattant, és közelebb sétált a teremtményhez. Meg akart próbálni valamilyen bensőségesebb kapcsolatot létrehozni vele, maga sem tudta, miért. Talán empátiát érzett a befogott, és a környezetéből kiszakított lány iránt.
Emlékek törtek utat maguknak elméjében, amiknek szabad utat adott.
Novemberi eső kopogott a járdán, cipők és bakancsok csapták fel a tócsákban összegyűlt piszkos esővizet magukra. A tinédzser éveinek közepén járó Eric céltalanul bolyongott kapucnival a fején az utcán.
Talán aznap valami sokadszorra sem sikerült neki, talán összeveszett valakivel- nincs senki, aki erre emlékezne.
Lábai egyszer csak a parkba vezették. Mire odaért, a felhők oszladozni kezdtek az ég aljáról, felette még mindig csepergett; és párás volt a levegő. A szövetkabátja alatt úgy érezte, hogy nemsokára saját levében fő meg. Úgy döntött, hogy megy még egy utolsó kört, és elindul hazafelé. Épp a szökőkút mellett lépkedett, amikor az egyik padon egy csöndben szipogó lányra lett figyelmes. Ránézésre nagyjából vele egyidős lehetett.
Kezdett alkonyodni, a nap vérvörös vonalakkal szabdalta keresztül az eget, mintha nemsokára egy ollóval szétvágná, és újravarrná azt saját ízlése szerint... a Hold halvány tányérként lebegett, és várta, hogy végre uralhassa az éjszakát.
Eric lassú léptekkel közeledett a lány felé, és leült mellé. Egyáltalán nem számolt azzal, hogy esetleg bánthatja őt, vagy elfuthat előle. Mégis, ösztönösen úgy kerítette be, mint vadász az áldozatát.
Látszólag jó döntés volt, mintha a két lélek vonzotta volna egymást. Lily pedig három év múlva az esőben bandukoló fiú jegyese lett.

Eric megállt a terrárium előtt, a kezét pedig lassan kinyújtotta, és az üvegre tapasztotta. Valamiféle reakciót várt Ellietől, annak ellenére, hogy tisztában volt vele- valószínűleg csak foltokat lát. Meglepődött, amikor a szirén kezét szinte pontosan az övéhez tette, és rámosolygott.
Igen, egyértelműen mosolygott.

A fiú magára mutatott, és elmondta a nevét, várva, hogy Ellie is elmondja sajátját, de ő csak az Eric szót próbálta ismételgetni. Talán nem is volt neve.
Kisvártatva Andrew rontott be a fémajtón, és egy vödörnyi nyers tengeri herkentyűt, és hínárt tett le maga elé. A szobának egyből rohadás, és hal szaga lett, amitől Ericnek szabályosan felfordult a gyomra. Az idős tudós kinyitott egy szinte láthatatlan ajtót a terrárium szárazföld felőli részén, és a vödröt a homokba fúrta. Ellie boldogan kimászott a szárazföldre, és két kézzel enni kezdett.

1. fejezet

A nap régen lement, az idő pedig hat órához közeledett amikor a Heavy Soul kikötött a bázis szigetének partján. Maguk között csak "Ház"nak hívták a kis, alig pár kilométernyi földnyelvet, mivel szinte otthonukká vált az expedíció során.

A vizes homokot bakancsok, és gumicsizmák kavarták fel, miközben a hozzájuk tartozó legénység a hatalmas halászhálóval küszködött.

Valószínűleg életük felfedezését tették meg, ami az emberiség akár teljes történelmét is lerombolhatja. A hálóban egy humanoid; félig ember, félig hal lény kapálózott rendületlenül.

Berúgták a bázis ajtaját, a teremtményt pedig a harmadik szobában lévő vizsgálóasztalra dobták.

Frank azonnal riasztotta a kutatás főnökét, dr. Andrew Morgant, aki pár perc múlva berontott az ajtón.

Az idős tudós nagyjából hetven éves lehetett- a munkatársai szerint pedig épp vénségére hülyült meg. Fiatalabb korában több elismerést is bezsebelet az emberi genetika témakörében folytatott kutatásaiért, ám néhány éve kitalálta, hogy esélyt lát a szirének, vagy a köznyelvben inkább sellőként emlegetett lények létezésére, amit természetesen senki nem vett komolyan. Ő viszont hosszú hónapokon át feljegyzéseket készített, és számítógépes kimutatásokat, animációkat szerkesztett, hogy rájöjjön, tényleg van-e ráció a hableányok mítoszában.

Mivel a kutatásaihoz pénzforrásra is szüksége volt, felkérte Ericet, a huszas évei elején járó, gazdag tudóspalánta unokaöccsét, hogy nézze át a dokumentumait, és belátása szerint szálljon be a kutatásba. Mivel Eric odavolt különc, szenilis nagybátyjáért, és mert az megígérte, hogy a pénzt valószínűleg visszatéríti, belement, és Andrew rendelkezésére bocsátott egy bizonyos pénzösszeget, ami szinte rögtön el is ment a felszerelésekre.

A fiatal fiú az elején még valamennyire bizakodott is, de a második évben megelégelte, hogy csak hínár-, és kagylómintákat kap kézzelfogható bizonyítékok helyett, ezért ő is kilátogatott az Atlanti óceánra néhány hónapra.

Most ő is hasonlóan nagy izgalommal lépett a kutatószobába, mint nagybátyja.

A hálót egy szikével óvatosan körülvágták, a lényt pedig kiemelték belőle, egy hordágyra tették, és betolták a folyosón várakozó liftbe.
Hat emelettel a föld felszíne alatt nem tűnik túl biztonságosnak az élet, de a bázis nem lehetett három méternél magasabb a viharok miatt.
A negyvenkettes szoba ajtaja nyílt ki, hangosan nyikorogva. Csípős tisztítószer, és sterilitásszag lengte be a levegőt. Egy halvány, szürkés halogénlámpa néha pislantott egyet, mintha már nagyon unná az állandó semmittevést. Ezt a termet ugyanis arra az esetre hozták létre, ha sikerülne elkapniuk egy szirént.

A lényt a vizsgálóasztalra fektették, majd bementek egy rendőrségi tükörrel elzárt szobába, és onnan figyelték azt. Ami elsőként mindenkinek szembetűnt, az a bőre hófehérsége, és a haja tejfölszőkesége volt.
-Erre számítottam.- magyarázta Andrew.- Bőrük nem termel melanint, mivel a víz alatt alig van fény... Valószínűleg tehát a szemük is deformálódott, és vagy teljesen vakok, vagy csak homályosan látnak.
Eric egy pillanatra meghökkent. A nagybátyja éppen élete felfedezését tette, és az egyetlen dolog, amiről beszél az az, hogy a szirének albínók-e, vagy sem.

A kezdeti megdöbbenést eufórikus örömérzés váltotta fel. Míg a két tudós a sellőt vizsgálta, addig a legénység maradék tagja (mármint aki nem dőlt eddig a vízbe) még több fehérszeszt öntött magába, és a bunker aulájában hangosan énekelve táncoltak. Ez a lelet számukra azt jelentette, hogy kifizetik őket, és végre hazamehetnek, maguk mögött hagyva ezt a hideg poklot.

A szirénről még készült néhány röntgenfelvétel, amiből megállapították, hogy uszonnyá tulajdonképpen csak az alsó lábszáruk nőtt össze, a térd alatt. Felette tökéletesen elkülöníthető a két combcsont, csak egy pikkelyes bőrréteg van rajta, ami valószínűeg lehajtható, vagy eltávolítható, tehát megoldódott az anyagcsere, és a szaporodás körüli probléma is, ami a leginkább veszélyeztette a mítosz létezésének valószínűségét.

Kiderült, hogy rendelkeznek kopoltyúval, és tüdővel is, ami azt teszi lehetővé, hogy a szárazföldön is megmaradhatnak huzamosabb ideig. Minden másban tökéletesen megegyeznek az emberrel, eltekintve persze attól, hogy sokkal jobban bírják a nyomást, és hogy hidegvérűek.
Persze a többi eredménnyel várni kell a vérvizsgálatok befejeztéig.

A sellőt, akit időközben Arielnek neveztek el, egy kisebb terráriumba zárták, ahol van lehetősége a vízben, és a parton is mozogni. Néhány óra múlva felébredt az altatásból, amibe a nyugodt megvizsgálása végett helyezték, és egy kicsit magára hagyták.

Egyedül Eric ült a szoba közepén a fémpadlón, és lesápadva nézte A Teremtményt.

Prológus

2029. július 18.

Szerda
15:36

Hajónapló: 32. bejegyzés

Ez a második nyarunk az óceánon. A szigeten lévő bázisunkat felépítettük, a labort berendeztük. Az expedíción idén csak tízen veszünk részt. Úgy tervezzük, hogy télen is maradunk, délebbre települünk.
Egyelőre semmi különlegeset nem észleltünk, bár két hete érkeztünk. A legénység lelkesedése egyre alább hagy.

Bejegyezte: Frank Wood, hajókapitány.

A kis lélekvesztőnek tűnő kutatóhajót a szél ide-oda dobálta a toronyházmagas hullámok között. Az égen egyre több szürke felleg gyülekezett, és elég nagy viharnak nézett elébe a Heavy Soul legénysége.
-Merre van a legközelebbi szárazföld, Victor?!- ordította Frank kabinjából a kormánykeréknél álló fiatal fiúnak. Nagyjából húsz éves lehetett, középbarna hajjal, mélybarna szemekkel, magas arccsonttal, és izmos testalkattal. Fehér inge karjaira tapadt, miközben eredménytelenül próbált kikerülni a közeledő vihar középpontjából.
-Fogalmam sincs, apám!- kiáltott vissza, majd a radart kezdte el nyomkodni.- Fél óra alatt oda tudunk érni, ha húsz csomóval haladunk.- mondta fintorogva, és lehajtotta az érintőképernyő védőlemezét.
-Nagyszerű.- morgott a kapitány, majd kirontott az ajtón.- Ez esetben védőburkot fel!- kiáltotta, mire mindenki megvadultan rohant a legkülönbözőbb helyekre. Néhány fehérszesztől kótyagos matróz a sürgés-forgás közepette a tengerbe hullt, majd hirtelen, mintha valami külső erő rántaná őket, a vízbe merültek. Ez senkinek sem tűnt fel, mivel a legénység a közeledő záporra koncentrált.
Néhány perc múlva egy ezüstszínű, titánból készült, aerodinamikailag tökéletesre formált védőburok vette körbe a hajót. Mindenki annak gyomrába menekült, és a kanapén várták a vihar elcsendesülését.
Átható tekintettel figyelték az üvegpadlót, amin keresztül leláthattak a tengerbe.
Hirtelen mindenki egy pillanat alatt felpattant, felborítva maguk mögött a garnitúrákat. Egy nem mindennapi dolog csapódott az ablaknak, ami talán végre pontot tehet a második évi küzdelmes kutatásaiknak, ám most semmit sem tudtak kezdeni az információval.
Elsőként Frank tért magához a sokkból:
-Na, ez meg mi a szájbatekert kapitalista jóég volt?!